Jó reggelt! És ha nem találkoznánk, akkor jó napot, jó estét és jó éjszakát!

Néha keménynek kell lenni.

(Bár rövidtávon nyilván jobb lett volna a halvány bizonytalansággal. Úgy is vehetjük, hogy elküldtem. Rossz volt, és soha nem akart rosszat nekem. Ha meg úgy jönne ki, akkor megtalál. Most elengedem.)

 

Elmondom, mi lesz most:

  • A felejtésről kiderült, hogy semmi szervi elváltozás nincsen a hátterében. És nem is attól a sörösüvegtől van, ami egyik este a fejemre koppant. Szorongás van a hátterében, amit valószínűleg életem kövér hölgye, drága jó anyám okozott. Pszichológushoz küldtek, így pszichodráma csoportba fogok járni. Nem félek attól, hogy megőrülök. Még úgy sem, hogy a családom hajlamos a megkattanásra. Még úgy sem, hogy Bóklász női hajlamosak a megkattanásra. Madárnak igaza van, a lényeges emlékek megmaradnak.
  • Anyámmal nem találkoztam már hetek óta. Vagy lehet, hogy hónapok óta. Néha beszélünk telefonon, és olykor lead főtt ételt a portán. De gyakorlatilag kilépett az életemből. Apám bipoláris depressziós, ez bárkivel megesik. Ha úgy vesszük, most én lettem a felnőttebb. Sokat hív, többet, mint az elmúlt húsz évben bármikor. Mesél, de ritkán kérdez. Doo, drága bátyám, jól van, hetek óra nem volt öngyilkossági kísérlete, de a hetekkel ezelőtti az utolsó volt. Feladta, hogy szakács legyen, és most kétkezi munkás egy autó gyárban, és élvezi. Rőt mostanára dolgozta fel a válását, és a rákövetkező élete-szerelmét, aki házas volt két gyerekkel. Most várja, kinek fog gyereket szülni. Baba húgom életében először szerelmesnek érzi magát, és igen, az ő párja sem hétköznapi ember, ahogy az enyém és Rőté sem volt az. De talán nem családi átok ez. Inkább családi fűszer. Ízesebb és illatosabb lesz az élet attól, ha különleges emberekkel találkozol össze. És én nagyon élvezek minden különleges embert az életembe, és élvezem, ahogy hatnak rám, és élvezem, ahogy én hatok rájuk. És igazából magamat is ilyen különleges embernek tartom. És igen, kicsit művésznek is.
  • Az álmokat gondozni kell. Nem tudom, miért ragaszkodom ennyire a családi földhöz, de továbbra is ragaszkodni fogok hozzá. Itt van a tavasz, a következő fizetésemből veszek egy sátrat meg egy elemlámpát. Túrabakancsom meg van. Aztán majd szép lassan lesz minden, kasza, kapa, facsemeték, meg kezdetnek egy kis fabódé, ahol a szerszámokat tárolhatom.
  • Nem tudom, miért ragaszkodom a vegetáriánussághoz. Az igazat megvallva nem tudom, tényleg rosszul voltam-e a húsevéstől, vagy csak bebeszéltem magamnak. Attól tartok, ez utóbbi történt. Most azért nem eszek húst, mert így esik jól. Jól érzem magamat tőle. Olyan körtefás dolog.
  • Pár hete ráírtam Dalosmarhára. Azóta néha beszélgetünk. Megtanult odakint főzni, mert muszáj volt, és lehet, hogy nem is lesz belőle történész. Jó tudni, mi lett vele.
  • Norvég koncertre hívott, amire én nem mentem el. Igazából a zenekara koncertezett. Nem volt kedvem gyakorlatilag egyedül elmenni, csak hogy bámuljam ahogy gitározik, bármennyire szép macska-arca is van, ha közben rosszul érzem magamat. Inkább sétáltunk a barátnőimmel. Úgy vagyok ezzel, hogy a barátnők mindig elől. Nem ezen múlik. Vagy ha igen, akkor régen rossz. Különben is, Norvég nem csak koncertre hívott, hanem teázni is, péntekre, a Siriusba. (De régen is ültem ott az írókörösökkel. De régen is ültünk ott Gombabával. Meg persze az MTT-sek, akikkel nem én ültem.)
  • Nem fogom folytatni a szelindeket. És nem kezdek több ilyen „kitalált életes” blogot.
  • Vége van az őrült dolgoknak. A héjastul-narancs-evésnek. A szín-hallás és hang-látásnak. A ha-cukrot-eszek-felprögök-dolognak. A furcsa-fülbevaló-és-szalag-dolognak. A nagyon-színes-nagyon-feltűnő-hogy-megjegyezz-dolognak. Minden ilyennek. Fel kell nőni. Ezek a játékok nem férnek bele. Igazából már nagyon régóta vége volt. Örülök, hogy Bóklász letisztította ezeket rólam.
  • Újra kézműveskedem. Varrok, rajzolok, barkácsolok, fényképezek, főzök, ötvösködöm. Nem pótcselekvések. Jól esnek. Legalább olyan jól, mint állatkertbe járni, és hosszan, nagyon hosszan nézni az állatokat, hosszan, nagyon hosszan nézni a növényeket. Újabban papírt és ceruzát is viszek magammal, bár még nem találtam meg, mit kell lerajzolnom. Talán a szárnyatlan baglyot. Vagy a csodálatos illatú repülőkutyákat az Ausztrál-házban.
  • Rengeteget olvasok és tanulok. Próbálok befogadó lenni. Falok mindent, ami természettudomány, ami társadalomtudomány, ami élettel foglalkozik. Soha ilyen mértékű lelkesedés nem volt bennem a tudományok iránt. Még szerencse, hogy pont egyetem alatt jött elő.
  • Kevesebbet beszélek. Amiről sokat beszéltem, az nem is volt úgy. Madár és Északifényszem a megmondhatója, csak úgy dőlt belőlem Bóklász annakidején, a terveink, a túráink, az olvasmányélményeink, a beszélgetéseink. És Bóklász a megmondhatója, csak úgy dőlt belőlem egy csomó-csomó soha meg nem történt dolog. Hát, most kevesebbet beszélek. És nem élek az írói szabadsággal. És inkább teszem a dolgokat, mint hogy beszéljek róluk.
  • Bár az előbb azt mondtam, kevesebbet beszélek, erről mégis mondok pár szót, hiába nem történt még meg: folytatom a kék túrázását. Hosszú Tollal és még pár baráttal Krakkóba megyünk szeptember elején. Hogy miért? Mert én ragaszkodtam hozzá. És ez olyan dolog, amit még egyedül is képes vagyok megcsinálni, ha kell, lestoppolok Krakkóig, és a pályaudvaron alszom, de szeptember első hetében ott leszek. (Azért jobban örülnék, ha Hosszú Toll és Madár is ott lenne. Meg még az a pár ember, akinek mondtam.) Stoppolásról jut eszembe: mondogattam most Hosszú Tollnak ezt a Nagy Kalandot, hogy mindenkinek jár egy Nagy Kaland. Nos, nekem is jár. És meg is van az én Nagy Kalandom. Stoppolással kezdődik. Tovább még nem tudom. De azt hiszem, ez így jó. Kitalálom még, hogy egyedül, vagy Madárral, vagy a fene se tudja, aztán rábökök a Budapest térképen egy nagyobb útra, ahol megállok, és akárhova megy az első kocsi, az lesz az én első állomásom. Viszek majd útlevelet, hátha túljutnák a határon.
  • A többit még nem tudom…
  • És ezek igazból nem is olyan fontos leírandó dolgok... Elég, ha bennem megvannak.

 

 

 

 

Igazából nem jó, hogy így kommunikálok az emberekkel. Meg kell tanulni egyenesnek lenni. A fontos emberek úgyis megtudják a fontos dolgokat. Megkérdezik. Vagy elmondom magamtól.

 

Körtefa többet nem blogol.

Sem itt, sem máshol.

 

Jó reggelt! És ha nem találkoznánk, akkor jó napot, jó estét és jó éjszakát!

Tovább »

emberek

 Madár: Mert korcsolyázni voltunk ám Madárral, kettesben, miután bölcsészelőadáson vettünk részt, délután öttől, este tízig. („Citrom vagyok. Egy kifacsart citrom vagyok.” „ Mert tudod te milyen nehéz találni valamit, ami puha is, gömbölyű is, pihés is, rózsaszín is, és amibe nem szabad beleharapni?”)Tartotta nekem a kezét, kígyókat húzott maga után a havas jégen, és kúsztak a gondolatai elő a sapkája alól. Nagymamák, pókhálóba kötött cseresznyék, régen adott nevek.

Hosszú Toll: Az önbizalomhiánynak roppant magas foka. Vannak emberek, akik másnak vígan bevallják, hogy sokkal jobbak náluk, csupán magukkal nem képesek elszámolni. Ráadásul pont a számukra legfontosabb dolgokban érzik magukat a legrosszabbnak. Ha nem lenne már neve Hosszú Tollnak, akkor most nevezném át Krakkónak, vagy valami olyasminek, ami a nőire utal, akik mind ott vannak halovány fényben a vállán, lógázzák a lábukat, és többnyire nem válaszolnak a levelekre. Komolyan gondoltam, Nagy Kaland kellene, egy Egyedüli Nagy Kaland. Egy Páratlan Nagy Kaland. És igazából egy Magányos Nagy Kaland, mert néha nem árt bizonyítani, hogy az ember erre is képes. És a végére nem lennének nők, nem lennének bizonytalanságok, csak tánc lenne, meg bizonyosság, hogy erre is képes. Hétfőig még ötven órája van, ha nem pontban 00:01-kor indul el, akkor pár órával több. Bepakolni egy táskát, kitalálni melyik vonatállomásról indul, és csinálni pár szendvicset, pont ennyi időbe telik.

Norvég: Az egyetlen ok, amiért őt szólítottam meg, az arca volt. Megmozdított valamit abban a Körtefában, aki kamerával járt a kezében hetekig, hogy reklámfilmet készítsen az esztétikumnak.(A szépség mindenhol ott van. Nem rajta múlik, hogy nem veszed észre.) Nem tudom, talán az arcának az arányai. Talán az árnyalata. Nem tudom. (Jó kis idő eltelt, mire észrevettem, hogy hasonlít Bóklászra. („Talán te az ilyen különleges embereket vonzod. Vagy téged vonzanak.”) Nem az arca. Szerencsére az ilyen dolgok annyira egyediek Bóklászban, esélytelen, hogy valaha is az életben szembejön velem egy olyan ember, akinek az arca hasonló. Vagy csak a szeme. Vagy csak a szája. Persze, vannak villanások. Egy ritmus-foszlány. Egy öblítő-fuvallat. Egy villanásnyi barna. Eh… )

 

Ez már itt van nekem. Furcsa, hogy van valami, ami ennyire hozzám tartozik, amit vinni kell, amit nem lehet megváltoztatni. Soha nem hittem az idő egyirányúságában. Még akkor sem, amikor egy fizikussal éltem együtt. Nem látszik valószínűtlennek, hogy holnap szembejöjjön velem valaki, de húsz évvel idősebben. Nem látszik valószínűtlennek, hogy meglátok valakit, áll, várja a buszt, tömeg kavarog körülötte, és két évvel idősebb, mint kéne, mert ő két évvel később van, én meg nem. Vinni magammal ezt a dolgot, ami hirtelen egyirányúsította az időt, nagyon-nagyon furcsa. Itt van nekem, és itt is marad. És talán még az idő is egy irányba megy tovább. (Mert nem fogsz visszajönni, ugye” „…” „Mert nem fogsz visszajönni, ugye?” „ Nem tudom.”) („Miért csináltad a csütörtököt?” „Hiányzol.”) („Veled soha nem éreztem magamat egyedül.”) („Mert csak akkor láttam, hogy ez több volt, amikor már…”) („Most várni kell.”) („Sajnálom, hogy soha nem veszekedtünk.”) („Esetleg szólhatnál is, ha másfelé mégy, vagy talán csak inthetnél a kezeddel!”)

Tovább »

zene

 Sok-sok fülbevaló gyönyörűség következik.

A következő kettő az énekes miatt. Meg az életérzés miatt.

Vannak olyan dalok, amik többet adnak át, mint egy életérzés. Az alább található dal több, mint hintaszékben üldögélni. Néha vágytam arra, hogy legyen nekem is egy ilyen ember. Máskor láttam magamat, amint én leszek ilyen. (És egyszer éreztem magamat ehhez hasonlóan, egy harmadik emeleti szobában, ahol kilehetett ülni az ablakba.)

Ez sétálós dal. Tessék betenni fülesbe, és engedelmeskedni a szövegnek. Meg nézni a szép lányok szép lábát. 

Azt hiszem, ha választani kell, még leginkább panteista lennék. Például a Moldva miatt. (Amikor megláttam a prágai térképen a Velence feliratot a folyó közepén, majd megvesztem, hogy megnézhessem. És teljesen véletlenül jöttünk rá, hogy ott van Velence. Zúgott át a Moldva a házak alatt. Eszembe sem jutott úgy meghallgatni ezt, hogy ott ülök a Moldva partján. Nem szomorú ez egy kicsit?)

Tovább »

Körtefa olvas

Douglas R. Hofstadter: Gödel, Escher, Bach: Egybefont gondolatok birodalma

Mérő László: A pénz evolúciója

Richard Dawkins: Isteni téveszme

Charles Darwin: A fajok eredete

A fene se gondolná, de mind ugyanarról szól.

Tovább »

Flow élmény

Megtanultam jégkorcsolyázni. Suhan az ember, és suhog mögötte a haja.

Tovább »

Kognitív disszonancia

Bóklász

Tovább »

véletlen

Még mindig azt hiszem, I-ten nincsen. Sőt, semmilyen isten sincsen. Csak véletlenek vannak.

Tovább »

mintha egyedül

Igaza van Rőtnek. Úgy kell élni, mintha egyedül lennél. És igazából egyedül is vagy, attól függetlenül, hogy talán ott vannak a barátaid, ott van a párod, ott van a családod, ott vannak a kollégáid, ott van az a rengeteg ember körülötted. Úgy kell élni, mintha csak te lennél. És még csak nem is azért, mert a barátok kiköltözhetnek külföldre, a párod elhagyhat, a családod elfelejtkezhet rólad, a kollégáidról kiderülhet, hogy nem érdekled őket, és az a rengeteg ember igazából mind idegen. Azt hiszem, nagy biztonságot adhat a tudat, hogy képes vagy egyedül is (meg)élni.  Igazból minden jobb lesz, ha tudsz magad is lenni, és nem vagy ráutalva senkire sem.

Tovább »

süss neki süteményt

Tegnap este egy véletlen folytán kettesben maradtam a másik lánnyal. Ott voltunk ketten, ő tette a dolgát, én olvasgattam. Eszembe jutott, hányszor elképzeltem ezt a helyzetet. Ahogy azt mondom neki, vigyázz rá, ugye vigyázol rá? Ugye sütsz neki sütit, ugye rengeteg süteményt sütsz neki? És ugye neki sütsz, nem csak úgy, hanem neki.

Elmosta a tányért. A vér a fejembe szökött, és égni kezdett az arcom.

Mire megfordult és kiindult, már nem volt fontos ilyeneket mondani neki.

 

Azt hiszem, most egy darabig ez volt az utolsó bóklászos bejegyzésem.

 

Mondom, mondom, hát ennyi.

Tovább »

Egy méteres, dögszagú, kevés helyen nő, mégsem ez a különleges benne

Amorphophallus

A itt látható virág egy orchideaféle. Kinyílva egy méterre is szétterülhet. Átható dögszagot áraszt, amivel távoltartja a kártevőket, beleértve az embert is.

Ám nem ez a különleges benne, hanem a beporzása. Az Amorphophallust az elefántok porozzák be. Nem, nem írtam félre. Az elefántok szeretik lelegelni a sziromleveleit, és így viszik magukkal a pollent a következő növényre.

Tovább »

kínos csend

Pontosan ma reggel nyolc óra pár perckor lett elegem Bóklászból, és a Bóklászos témából. Tegnap ültem mellette, és szerettem volna neki mondani valamit. Akármit. De csak a kellemetlen csend volt ott. Már nem jó vele csak úgy ülni és hallgatni. Azt hiszem, ő volt az egyetlen ember, akivel lehetett csak úgy ülni és hallgatni, kínos csend nélkül. Hát, akkor ez is ennyi.

Tovább »

villamos

 

Nem vagy rossz ember – írta Bóklász. Nem vagyok rossz ember.

Na én megyek, nem én akarom felszedni – mondta az öreg este, amikor Hosszú Tollal hármasban sétáltunk a villamoshoz.

Én sem akarom, vagy mi van – mondta erre Hosszú Toll.

Ja, ez a probléma – mondtam erre én.

Mármint, hogy nem akar felszedni? – kérdezte az öreg.

Dehogyis - mondtam én – hanem hogy mindenki más ezt hiszi, pedig dehogyis. Már ezerszer megbeszéltük.

Tényleg? Megbeszéltük? – mondta Hosszú Toll

Vagy ha nem, most megfogjuk – mondtam én.

 

***

 

Szeretem nézni Erdészt. Csak mert jó látvány. Az ilyet is meg kell élni.

 

***

Leginkább várok. Nem is olyan várás ez, csak úgy élek bele ebbe a masszába. Mert nem várok semmire. Túlélni – hát valami ilyesmit próbálok. Várok. Várom, hogy eljöjjön az első olyan nap, hogy nem jut eszembe Bóklász. Várom, hogy Norvég most kedden is elkísér-e egy darabon. Várom, hogy kiderüljön ez az őrület az egyetemmel. Várom, hogy a tudatalattim megszülje, mivel akar foglalkozni az elkövetkezendő ötven évben. Várom, hogy kitalálják, hagyják-e a diákokat forradalmat csinálni, vagy tesznek valamit az oktatási törvényekkel. Várok. Várok. Várok. És bele élek.

 

***

 

Egyik reggel arra ébredtem, hogy csörög a telefonom, és a készülékből Vitorlás vigyorgó hangja beszél. (Furcsa, hogy a vigyorgását a telefonon keresztül is lehet érteni.) Hogy nincsen-e kedvem vele reggelizni. Beültünk valami pokol drága helyre, és életemben először nem gondoltam át, hogy most akkor nekem telik-e erre, nem lesz-e baj abból, ha rendelek egy forró csokit, belefér-e a havi költségvetésbe, és így tovább, csak kértem a pincértől egy fehér csokit. („Nem kérsz az islerből? Vagy vehetnél is magadnak valamit.” „Ha már sört nem is, de valamit…” „Egy habos kakaót, olyan hatalmasat.” „Hát ti jópofák vagytok, kicsit nagyzási mániás páros, te a literes söröddel, meg a nőd a literes kakaójával.” „Egy kisfröccsöt.” „Kérsz valamit? Na, valamit?”) Átbeszélgettük a délelőttöt. Gazdasági dolgokról, politikáról, egyetemről, társadalomról. És hát jó volt. Vitorlás az egyetlen hímnemű barátom, aki megmaradt a régi almamáteremből. („Most mond meg, bazdmeg mióta ismersz?” „Hét éve. Vagy nyolc.” „Akkor meg ne legyél hülye, és bújj ide. Mégis mi a fenét gondoltál. Nők.”) Gondoskodik a taktilis ingerekről -  megsimogatja a hátamat és belém karol. („Vannak barátságok, amikhez fel kell nőni. Ezért nem fogok magyarázkodni az öcsémnek. Még nem nőtt fel eléggé ahhoz, hogy megértse, lehet csak úgy ilyeneket csinálni anélkül, hogy többlet jelentése lenne.”)

 

***

(Bóklászban a vadsága fogott meg. Aztán a szelídségébe szerettem bele. Soha nem akartam megváltoztatni. Nem tudom, értette-e ennek a súlyát. Soha.)

 

***

 

(Tudod azért nem szerettem, ha ittál, mert szomorú lettél tőle. Meg persze, mert elnyomta a saját illatodat. A sör szaga teljesen idegen dolog volt. )

Tovább »

repülőkutyák

Néha még mindig úgy érzem, rossz helyen vagyok. Lassan (bár tenné ezt gyorsabban…) oszlik a köd, ami folyton azt susogta, hogy BóklászBóklászBóklász. Szedegetem magamból a szálkákat ( „mindig is biológus nőt akartam” „te vagy a kedvenc barátnőm” „hiányzol”  „jó tudni, hogy vagy”  „gyere, mert már minden bajom van nélküled” )meg persze a becenevek. Néha még felhív, hogy menjünk sétálni. Szeretek vele sétálni. Legutóbb a porta előtt vártam meg, fel-alá járkálva olvastam, csak hogy ne az sétányt figyeljem, mert tudom, hogy már a sétány végéről, még szemüveg nélkül is kiszúrnám a tömegből. A ritmus miatt, ahogyan mozog. Ő köszönt rám. Megütköztem rajta, mennyire idegen lett az arca, pedig mosolygott. Apróságok teszik. Egy-egy újonnan felvett mozdulat, az a vállrándítás, ami eddig nem volt. Jobb is így. Így kevésbé érzem úgy, hogy csak lecserélte a két nőt, és most én leszek az, akivel néha sétál és aki néha felugrik egy sörre, és a másik lesz, aki reggel nézi, és akinek beceneveket ad. Nem kellett nulláról kezdeniük. Nem is kellett…

A hétvégén kimentem az állatkertbe. Néha eszembe jutott, Bóklász mennyire élvezné, de aztán (így utólag meglepően gyorsan) eltűntek az ilyen gondolatok. Figyeltem az állatokat, nem gondoltam volna, hogy ennyire meditatív dolog is lehet csak úgy nézni egy fókát, amint fordul a vízben. Jó fél órát üldögéltem a repülőkutyáknál. Gyümölcsevő állatok, bent meleg volt, alkonyati félhomály és erjedt gyümölcs meg repülőkutya vizeletének illata, ami nagyon megnyugtató szag, félúton a túlérett szilva és a friss széna illata közt. A kutyák mászkáltak a fákon, belecsavarodtak a szárnyukba, néha sipító-morgó hangokat adtak ki, és kaparásztak. Álltam a korlátnál, a kutyák tőlem alig karnyújtásnyira élték az életüket, és én cseppet sem érdekeltem őket.

2012. február második hete

Tovább »

annyi mindent

Annyi mindent szeretnék írni, de még mindig nem sikerült megjavíttatnom a laptopot… Az időről nem is beszélve…

Tovább »

biztonsági másolat

 Nem volt egyszerű, rávenni magamat az új szemüvegre. Muszáj, győzködtem magamat, ezzel már azt sem látod, ami két méterre van. Hunyorogsz mindenre, a buszok számozására, a szembejövő arcokra, a mozivászonra. Nem szerettem azt a keretet, ami eddig volt. (Soha ne vásárolj nagy üzletláncban, ha igazán tartós dolgot szeretnél. Évek óta Saintandrew-n járok optikushoz, egészen apró üzlet, imádom az illatát, a csiszolt lencsék, a csiszológép, meg az új keretek fém illatát. Pontosan fél óra alatt készítik el a szemüvegedet, és a lencse leheletpontosan illik a keretbe, és beállítják, és letörölgetik, és végig úgy érzed magadat, mint egy királynő. Nem is értem, miért cseréltem ezt le a nagyvárosi üzletláncra, ahol egy hét alatt készült el a szemüveg, ami kisebesítette az orromat és lötyögött, és két hét múlva már lekopott róla a festék, és egy hónap múlva vékony zöldes csík kezdett el kúszni a lencse és a keret közt…) Elővettem egy régebbi keretemet, még azelőtt viseltem, hogy kimentem Izraelbe a monomikus csapattal, túlélő táborozni és országot látni. Most itt ülök benne, vadiúj, karcmentes lencsét tettek bele. És nézek. Amióta felvettem, csak nézek. Nézem a faágakat. Évek óta nem láttam a faágakat. Csak nagyon közelről. Nézem a tetőkön a cserepeket. Nézem a csillagokat. Milyen sok van! Nézem a tájat. Messze ellátok. Eltűntek a színes foltok. Látom a fákat. Egyenként. Nem erdőt látok, hanem fákat.

Kijöttem Saintandrewra. Hétvége volt, és nem tudtam mit kezdeni magammal. Szeretek kint lenni. Eddig is szerettem, csak…  (Csak most már tudom kezelni anyámat, csak most már nem haza jövök, csak most már mint önálló, felnőtt nő jövök, csak most már nem érzem előre, ha vihar lesz, csak most már…) Szóval kijöttem. Sétáltam a hóban, ropogtattam a havat, emberkét gyúrtam belőle és a korlátra tettem, had nézze a várost, gyúrtam mellé egy kutyust is. Anyám készített sütőtököt. Nem kérek, mondtam. Mióta nem szereted a sütőtököt, a múltkor is adtam, és elvitted. Nem kérek, mondtam. (Sütőtök, sütőtök, már nem a villanyoszlopok és a rókák jutnak az eszembe, hanem valaki, aki azt mondta, akkor a sütőtök mellett, maga elé hívva hogy lásson, hogy szeret, és akkor hallottam ezt először. Most már nincsenek rókák. És már nincsen az az ember sem, aki azt mondta, hogy szeret.)

Szívesen maradnék. A fény miatt, a hó miatt, a fák miatt. A végén nem tudtam kimenni a kertbe. Nem maradt rá idő. De legalább úgy érzem, az enyém. Hiába mondja életem Kövér Hölgye, hogy azonnal eladja, ahogy vevő lesz rá, és hogy úgyse fogom tudni gondozni , és így tovább. Nem hagyom. És kész.

 

Apám megőrült. Ez most nem olyan, mint amikor lelkes egy új nő miatt. Úgy néz ki, mint akit teleszteroidoztak. A szeme vizenyős és dülledt, kapkodja a levegőt és a szavakat, belekap minden témába, nem tud koncentrálni. Megkértem Rőtöt, nézze meg. Lejött velem, beszélgetett apámmal fél órát. Rőt pszichológus. Apám pedig megőrült.

Néztem apámat, aki régen szótlan volt, és erős, és egy zokszó nélkül tűrte, amikor a láncfűrész elvitte a térdét, és aki aztán olyan apróra ment össze, amikor én felnőttem.

Úgy látszik ez ilyen családi átok. Buddhista nővérem is megőrült. Most halottakat lát.

Miközben apám összefüggéstelenül mondta a magáét Rőtnek, arra gondoltam, nem akarok én is megőrülni.

 

Rőt segít rendszerezni a gyerekkori emlékeket. Még szerencse, hogy jó rég óta vezetek naplót, több füzetet teleírtam. Meg itt van ez a blog, meg ennek a blognak az elődje is. Nem hagyhatom, hogy minden belefolyjon abba a seszínű masszába, amiben eltűntek a randevúk Dalosmarhával, vagy a nyáritáborok, vagy a szavak.

Az evés. Nem tudom, mit tegyek vele. Valamit muszáj. Itt nincsen közös konyha. Azt hittem, majd élvezni fogom, hogy minden tiszta, és mindet akkor használok, amikor akarok, de igazából hiányzik, hogy mások összedzsuvázzák a tűzhelyet, benyúljanak a szekrénybe, elfoglalják az asztalokat, és becsórják az evőeszközeimet. És legfőképpen beszélgessenek velem, amíg főzök. Egyedül főzni és egyedül enni egyszerűen rossz. Hiába eszem, ha éhes vagyok. Már olyan vékony lettem, hogy ma reggel nem mertem a mérlegre állni. Próbálok olvasni evés közben. Tanulni. Dolgozni. Gondolkozni. Vagy csak enni. Nem megy. Valamit pedig muszáj lesz kitalálni. (Talán amiatt van, mert anyám életem Kövér Hölgye. Talán amiatt van, mert mindig is taszítottak a kövér emberek. Talán amiatt van, mert Bóklász azt mondta nem szereti a kövér nőket. Talán amiatt van, mert egyedül nem okoz boldogságot főzni. Talán amiatt van, mert soha nem tanultam meg magamnak lennni, és nem másnak. Mindig is madárcsontú voltam, de erős, a szuszt ki tudtam szorítani a kezeimmel, gyúrtam az emberek vállát-hátát, és némelyik megjegyezte, milyen erős a kezed, ma már nem csinálok ilyet, nem mindegy ,kihez ér hozzá az ember. Talán csak nem vagyok éhes.)

 

Annyi kérdésem lenne még. Mit szóltak a szülei. Volt-e lent vele a lány. Mit szólt a csapos hölgy, a törzshelyén. Kirándulnak-e. Jól érzi-e mellette magát. Eszik-e elég sütit. Olvas-e eleget. Hogy van. De nem, de nem. Ezek önsanyargató kérdések lennének. Nem teszek fel egyet sem. Csak fájna. Pedig pont most jöttem rá, néha már egészen könnyű. Néha csak utólag veszem észre, hogy erről most asszociálhattam volna rá, de nem ezt tettem. Azért még mindig a reggelek a legrosszabbak. A reggelek a legbárcsakosabbak. Bárcsak, bárcsak. Valamelyik nap rájöttem, hogy nem jön vissza. Rőtnél voltam, és nem is tudom, olyan volt mint amikor kint hagysz a levegőn valamilyen folyadékot, amiből lassan kicsapódnak a kristályok. Elbőgtem Rőtnek mindent, a romlott levest, hogy még a szüleinek is megmondta, hogy azt mondta, szeret, hogy azt hittem, mi mindent megtudunk beszélni, mindent, még ezt is, és Rőt csak nézett rám, nézett rám szomorú szemekkel.

 

Megint nagy mennyiségű hülyeséget írok. Majd nem sokára elkezdem visszafogni magamat. De most még segít gondolkodni, rendszerezni, összetenni a dolgokat. Az is eszembe jutott, talán nem árt meg, mint „biztonsági másolat” sem. Néha megijedek, mi lesz, ha mindent benyel a seszínű massza, ami elvitte Bóklásszal való sétáim egy részét, és ami elvitte a beszélgetéseket Madárral, Íróval, meg Grafikussal, még anno a lukasórákban, gimiben. Legalább itt visszaolvashatom.

 

Volt merszem Szilvának megmondani, hogy nem akarok vele többet beszélni. Eddig, ha rám írt, soha nem válaszoltam neki vissza. Gondoltam, talán abbahagyja. Nem emlékszem, hogy hívott-e (ez is seszínű massza…) de úgy képzelem, akkor se vettem fel. Most megmondtam neki, hogy nem akarok vele beszélni. Ne írjon. Ne hívjon. Jó érzés. Kiálltam-magamért érzés.

 

És péntek(?) reggel arra ébredtem, hogy becsődölt a malév. Új szokásként (mert már rögtön kora reggel egyedül lenni rossz, a beszélgetős műsoroktól pedig ez csökken) rádiót hallgatok reggel (meg délelőtt, meg délben, meg délután, meg este) és azt hittem, viccelnek, amikor bemondták. Egy ideje persze ott lóg a levegőben. Mi lesz most? A héten beszélgettem egy pedagógus barátommal. Mesélte, hogy az iskola vezetősége kapott egy levelet, hogy kedves kollégák, a BKV-t nem lehet hagyni bedőlni, ezért onnan veszünk el pénzt, ahonnan csak lehet, szóval nincsen több béren kívüli juttatás, se kajajegy, se menzalehetőség, nincsen külön pénz, ha táboroztatni mégy, és jelentősen lecsökkentik az osztályfőnöki díjat is. Országos sztrájk kéne, mondta Kommunista, a pedagógus barátom, aki magyar-filozófia szakos (milyen életképes szakpár…) van egy két éves kislánya, és már kilábalt egy durva alkoholizmusból, a felesége segítségével. Országos sztrájk kéne, de kinek lenne szíve ezt megcsinálni a srácokkal, pont érettségi előtt. Meg aztán a szakszervezeteket már régen szétverték. Jajj, Kommunista, mondtam neki, csináljátok, könyörgöm, csináljátok, a srácokat majd leérettségiztetitek augusztusban, megéri, csak csináljátok. Nem kell szakszervezet, itt a telefon, van mail, van facebook. Csak csináljatok már valamit.

Én meg legszívesebben Hundertwasser-é válnék, hajóra szállnék (érdekes, hogy az ember víztől való félelme mennyire semmivé tud lenni), vagy legalábbis üvegeket falaznék a házamba, de mindenképpen átvenném azt az életszemléletet. Szeretném, ha tényleg növeszthetnék tölgyfát a padlóból, mint ahogy azt kitaláltam kölyökkoromban. Vagy hajót vennék, vagy lakókocsit. Vagy csak egy sátrat. És mennék. Nem tudom hová. Nem is a cél lenne a lényeg, hanem maga az út. Az út lenne a cél. Megint eszembe jutottak azok a romantikus tervek, csak most nem látszanak annyira lehetetlennek (és annyira romantikusnak sem) hogyan kellene bejárni a vidéket, az országot, Európát, a világot, egy túrazsákkal, bakancsban, sátrat azért vinnék, talán biciklivel, de az országot mindenképpen, de a kontinenst mindenképpen. Az első ilyen ötletem szerint megállok a vonatpályaudvaron, megnézem melyik járat indul leghamarabb, és arra felszállok. Akkor is, ha futni kell, hogy elérjem. A többit meg nem tudni.

 

Madárral filmezni megyünk szerdán. Csak úgy. Mert az embernek vannak barátai.

 

Tovább »

...

 Néha még mindig sírhatnékom van miatta.

Mert nem jön vissza.

Tovább »

mitokondriális Éva gyönyörűsége

Még egy apró kiegészítés a http://empty.blogter.hu/491508/kortefa_istene poszthoz.

Gyönyörű gondolatnak tartom, egyszerűen gyönyörű-gyönyörű gondolatnak tartom Dawkins mitokondriális Éváját. Mennyi szépség van ebben! Sokkal több foglaltatik benne, mint a bibliai Évában. Sokkal ősibb, sokkal anyaibb, sokkal ősanyaibb, sokkal inkább kiterjedt, termékeny, és sokkal inkább magaménak érzem. 

Tovább »

muszáj

 Muszáj az emberekkel sokkal többet találkoznom. Nem szabad hagyni, hogy az a kép, ami a fejemben kialakul róluk, és a valós túlságosan eltávolodjon.

 

Tovább »

Körtefa istene

 Most olvasom Richard Dawkins Isteni téveszme c. könyvét. Gondoltam, rögzítem minden I-tennel kapcsolatos gondolatomat most, még mielőtt Dawkins túlságosan megfertőzne.

Ha jópofa akarok lenni, mindig elmesélem, hogy gyerekkoromban szentül hittem, a Jói-tenke igazából egy hat év körüli kislány, aki szereti a csokit. (Igazából nem tudom, hogy tényleg ezt hittem-e, csak arra emlékszem, hogy ezt válaszoltam, amikor már tizenhárom éves voltam, és egy nyári táborban megkérdezték, ki mit hitt kiskorában. Nem tudom, hogy akkor akartam csak attraktív lenni, vagy tényleg hittem hat évesen a csokit szerető kislányban, fent a felhők felett.) Nagyon sok ideig imádkoztam minden éjjel. Hozzátartozott a lefekvési rítushoz, hogy leoltottam a lámpát, mély belégzés, kilégzés, a kezemet összekulcsoltam a szegycsontomon, és imádkoztam. Kezdetben megköszöntem az aznapi apró-cseprő jó dolgokat, aztán kértem mindenfélét, hogy vigyázzon a szüleimre, a testvéreimre, a barátaimra. Egy időben minden imám úgy zárult, hogy felsoroltam a családot, barátokat, egyre tágítva a kört, hogy vigyázzon mindezekre az emberekre. Még most is emlékszem, a szövegnek erre a részére: a szüleimre, a testvéreimre, a közeli rokonaimra, akik közeliek vérben, és akik közeliekben helyben, a távoli rokonaimra, akik távoliak vérben, és akik távol élnek. És a végét úgy értettem, hogy mindenkire, mindenkire ezen a nagyvilágon. Már akkor is békés ember voltam. Aztán volt egy idő, amikor sokáig nem imádkoztam, csak amikor nagyon féltem valamitől. Ha vihar volt, vagy ha egyedül voltam, mert a szüleim későn jöttek haza. Bekucorodtam valahová, és nem csak a kezemet szorítottam össze, hanem mindenemet. A zsigereimet, az izmaimat, a bőrömet, még a csontjaimat is, a nagy-nagy kívánságban, hogy ó, drága I-tenem, hozd haza a szüleimet épségben, ó, ne hagyd, hogy bajuk essen. Legutóbb ilyen egész-testben-szorítósan hajnali három körül imádkoztam. Ó, add, hogy valaki más ágyában legyen, add, hogy ne a Dunában legyen, add, hogy ne legyen baja, nem érdekel semmi, az sem, ha tőlem elveszed, csak kérlek ne essen baja.

Volt még egy nagy imádkozós korszakom. Az nem lehetett régen, de nem tudom időben elhelyezni. Már működött ez a blog, talán olyan három éve. A Miatyánkot körtefásítottam, és azt mondtam el minden este, bele a teljes csendbe, valahová a plafonon túli, felhőkön túli, űrön túli csendbe címezve. Miatyánkot békéről, jólétről, nem csak embereknek. (Mindennapi kenyerünket, létszükségleteinket add meg nekünk ma is, add meg az ételt, a napi két és fél liter vizet, az emberi érintéseket, és add meg a nedvességet és fényt, és add meg a végtelen vizet és a lebegő planktonokat, és vigyázz minden élőlényre.) Aztán abbamaradtak az imák.

Egy nap megláttam I-tent. Félre ne értsétek, nem olyan módon, hogy ült a nagy fehér szakállas úr a trónusán. Még csak nem is olyan istenre gondolok, mint a keresztények, vagy a zsidók. Bőven besötétedett már, egy lapályon álltam, hegymászó felszerelésben, karabinerekkel teleaggatva, előttem apró liget, hegymagas fákkal, a hegymagas fák mögött egy valódi hegy, aminek az oldalából egy régi bánya harapott ki öklömnyinek látszó darabot. Az égen egészen finom foszlányokban felhők kavarogtak, nem tudták eltakarni a holdat, csak úgy sejlett, hogy arra vágynak. Egy pillanatra villant csak fel, ahogy ott álltam, a karabinerekkel, hűvös lett a nyári fülledtség után, a sátorok pállott bűze után, megindult a köd le a lapályra. Valami nagyon összhangzatot láttam. Valami nagy összecsengést. Valami nagy tökéletességet. I-ten volt, vagy természet volt, vagy pillanat volt, és ha I-ten, akkor kinek az istene, Darwiné, Einsteiné, Dawkinsé, vagy az enyém, nem tudom. De ott volt, összecsengett, és én tudtam, hogy minden rendben van. Rendben van a karabiner, a kiharapott darab a hegyből, a hegymagas fák, rendben vannak a napraforgók a táboron túl, rendben vannak a tüzek a tábor körül, rendben vannak a latrinák a tábor szélén, rendben van a köd a lapály szegélyén, rendben van a világ. Nem tudom, látta-e ezt valaki más is aznap éjszaka. Talán Madár, ő ott volt nem messze. Egyszer megpróbáltam ezt az istenképet elmagyarázni Bóklásznak. Az összecsengős-összhangzatos-minden-rendben-van dolgot. Zavarba jöttem, és inkább csendben maradtam. Ezek olyan furcsa dolgok.

Aztán persze jött a természettudományos okítás. Azt soha nem hittem, hogy valaki jött, megteremtette a világot, ami ötezer egynéhány éve úgy van, ahogy meg lett teremtve. Az evolúció, a természetes kiválasztódás, az ősrobbanás, a világ tágulása, meg minden ilyen annyira hihetőnek tűnt már egész kis koromban, hogy feleslegesnek találtam azt, hogy valaki holmi teremtéssel bajlódjon. Kis koromban nagy biztonságot nyújtottak az esti imádságok, de nem tudom, mennyire hittem el, hogy meg is történik az, amiért imádkozom. Mivel elég általános dolgokért imádkoztam (világbéke, minden legyen jó az embereknek is, az állatoknak is, a növényeknek is, satöbbi) nem lehetett leellenőrizni. De a biztonságérzetet megadta. Nem csak a rítus, a megszokás, hanem az, hogy úgy gondoltam, valaki figyel rám, meghallgat, és esetleg jóérzéssel viseltet irántam. Amikor imádkoztam, valami eszményi szülőt láttam magam előtt, így visszagondolva. Nem vágytam másra, mint melegségre, kucorodásra, biztos pontra.

Furcsa volt felnőni apám felszínes kereszténysége és anyám elnyomott zsidósága mellett. Apámék családjával templomba jártunk minden vasárnap, külön hiszti volt, hogy nekem és a húgomnak csinos ruha legyen, a hajunk ki legyen fésülve, a ruha frissen legyen vasalva. A templomban mindig hideg volt, és sértett a hatalmas fehér tér, meg a szenvedő szentek. Nem tudtam, mikor mit kéne csinálni, mikor kell énekelni, mikor felállni, mikor leülni. Csendben lóbáztam a lábamat, vagy elbóbiskoltam, néha összerázkódva a hűvöstől. Akkoriban még járattak hittanórára. Minden óra elején letérdepeltünk az iskolapad mellett, és elkellett mondani a miatyánkot. Nagyon nehezen tanultam meg, sok ideig csak úgy tettem, mint aki mormolja, valójában csak halandzsáztam. Anyám vett ki, én nem emlékszem rá, mikor, de ő sokszor mesélte el. Egyik nap úgy jöttem haza, hogy mi keresztények jobbak vagyunk. Anyám zsidó. A zsidóság anyai ágon öröklődik, az a biztos. Szóval nem mi keresztények. Már bőven elmúltam tíz éves, amikor először voltam zsidó ünnepen. Apám így visszagondolva eléggé antiszemita, nem is tudom, mi ez a sztori, hogy a szüleim egy zsidó(!) közvetítőnél ismerték meg egymást. Nem tartottunk semmilyen zsidó ünnepet. Amikor először voltam zsinagógában, az olyan elemi élmény volt, annyira más volt, mint a templom. Tele volt gyerekzajjal, énekkel, pletykával, tréfálkozással, és süteménymorzsával. Ez nem isten háza volt, vagy az imádság háza, hanem a közösség háza. A mély hangú rabbi, a beszélgető asszonyok körülöttem, a futkorászó gyerekek, akikre senki nem szólt rá, annyival emberibb volt, mint a hatalmas templom hófehér, szentekkel teli hűvössége és csendje. A zsinagógában meleg volt, a falakra virágok és csodálatos állatok voltak festve, zsiráfok és oroszlánok, és hatalmas színes kelyhű orchideák. Sehol sem láttam szenvedést, halált, vagy bűnöket. Csak a pletyiző asszonyokat, meg a ragacsos gyerekeket. Ma sem tartok ünnepeket. Amikor már egyedül laktam, a pletykamadarak házában, és Bóklász átjárt hozzám, gyertyát gyújtottam hanukakor. Az áldást a gyertyás doboz hátuljáról olvastam fel, és egészen elégedettnek éreztem magamat minden este, amikor ott csillogott a hanukia az ablakban, amit én csináltam pár éve, és már látszottak rajta az előző nap viaszcseppjei. Bóklász nézte, azt hiszem szórakoztatta. A tubisvátot szeretem a legjobban, a fákat, a gyümölcsöket, a tavaszt ünnepelni. De mostanában nem tartok ilyeneket. Kikoptak a fejemből az ünnepekhez tartozó történetek. A keresztény ünnepekből a húsvét maradt meg legjobban a fejemben. Anyámmal végig sikáltuk az egész lakást, előtte volt tartva az éves nagy ablakmosás, és a tavaszi disznóvágás. Mindent fehérbe öltöztettünk, és a gyerekszobának meg a nappalinak az ablakira vízzel felragasztható fólia bárányokat meg nyuszikat tettünk. Volt külön egy húsvéti abroszunk, hófehér csipkézett szélű abrosz, piros masnis bárányokkal. Anyám minden évben olyan fasírozottat csinált, máig sem tudom hogyan, hogy őzgerincformájú volt, és kettébe vágva belül főtt tojást volt, annak a közepében pedig kolbász. Imádtam nézni, ahogy a szeletelik, és előbukkan a tojásban-kolbász. Jött hozzánk az egész család, a két nagyobb nővéremnek a fiai és férjei, a keresztapámék, nagy darab emberek, keresztapám hajós katona volt, nyugdíjazásáig, ma már csak révész, meg a fiai, akik mindig kereken mosolyogtak, és tényleg olyan nagyon voltak, mint az a kétajtós szekrény, amiben glédában álltak a téli-nyári ruhák a szobánkban, és amibe ha nem látta senki, bemásztunk, és magunkra zártuk az ajtót. Locsolkodtak, igyekeztem nem prüszkölni, anyám intett, és mi csokitojást adtunk a nővéreim fiainak, anyu pénzt dugott a markukba, keresztapámnak a férjeknek olyan tojás járt, amit mi festettünk, iskolában-óvodában. Én meg arra gondoltam, milyen lenne, ha én is locsolkodni járnék, csokoládétojást kapnék, kit locsolnék meg, talán a Danit, aki a padtársam volt, és akinek először mondtam meg harmadikban, hogy szemüvegem lesz, a cetli, amit a padjába csúsztattam ez ügyben, felért egy szerelmes levéllel. Ebben a húsvétban nem volt semmi keresztre feszítés, semmi feltámadás, semmi szenvedés, semmi halál. Csak a papír nyuszifülek voltak, amit a kutyára kötöttünk, meg a fasírtban-tojásban-kolbász volt. És a rengeteg piros masnis fehér bárány.

Az egyik nővérem buddhista. Emlékszem rá, mikor lett az. Megszületett a második kisfia, aki fél évesen kapott szemüveget, mint egy kis vakond, úgy tapogatózott minden után, mindent a kezébe vett, meg tapogatta, aztán olyan szemüveget kapott, aminek a szára a füle mögé tekeredik, még a rápattanó labda sem veri le. Onnan tudtam, hogy a nővérem buddhista lett, hogy áradni kezdett belőle valami csodálatos békesség. Körül lengte egy olyan finom, megnyugtató aura, ami mindenkire békességet hozott. Imádtam a közelébe lenni. Aztán kicsit megzakkant ő is, mint családom minden tagja, és amióta valami buddhista főiskolára vagy egyetemre jár, azóta halottakat lát, néha beszélget is vele, és vissza tud menni az időbe, hogy megnézze, mi történt egy éve. Sajnálom, hogy ő is megőrült. A másik idősebb nővérem olyan magyarosan pogány. Lovardája van, a lovakhoz sujtásos dolmány és magyaros szoknya dukál, meg persze az a parasztos kereszténység, a magyarok istenével és nyilaival. Ő nem volt valami nagy hatással rám. A harmadik nővérem meg csak pszichológus, egy halott zsidó apával, egy nevet változtató halott zsidó nagyapával, és egy élő zsidó anyával, őt is sújtja a zsidó családok átka, a túlélés, az asszimilálódni és elkülönülni vágyás. A polcán van minden, lábait összefont vigyorgó Buddha, szárnyas kisangyalkák gyertyával a kezükben, táncoló kékre festett Siva, meg még vagy tucatnyi isten.

Én meg kavarogtam a nővérek, a szülők, a nagynénik és nagybácsik, barátok és családtagok között, és szépen lassan kialakult bennem egy olyan katyvasz, ami díszére válna családunk bármelyik őrült tagjának, a kislányról, aki szereti a csokit, a pótpapáról-pótmamáról, aki meghallgat és teljesíti minden kívánságodat, a világbékét elhozó megváltóról, a mozdulatlan mozgatóról, az evolúció ujjáról, a nagy összhangzatról.

És most ott tartok, hogy igazából természettudós lesz belőlem. Hiszek a gravitációban (mégsem hihetek abban, hogy valaki a tésztacsápjaival tartja az embereket a földön) hiszek a véletlenben, ami kreatív módon kiszelektálta a zsiráfot, hiszek a párhuzamos lehetőségekben, hogy ha másként lépek, akkor más történik. Istenképként pedig arra az összhangzásra gondolok, amit a kiharapott hegy előtti lapályon éreztem, a hegymagas fák feletti holdat nézve, karabinerekkel teleaggatva.

 

Tovább »

felgyorsult idő

 Még mindig nem mertem elmenni orvoshoz ezzel a felgyorsult idővel. Nem merek odaállni, és megkérdezni, hogy akkor most csak felgyorsult az idő, nekem gyorsabban forog a hold az égen, mert stresszhelyzetben ez megeshet, vagy ez más volt. Más volt, mert nem figyeltünk eléggé. Inkább arra gondolok, igen, mintha a körmöm is gyorsabban nőtt volna, igen, mintha a hajam is kétszer annyit nőtt volna, igen, mintha minden kétszer olyan gyorsan történt volna, nekem egy hónap, másoknak két hét, nekem két hónap, másoknak csak egy. Próbálom azt hinni, hogy suhan-suhan-suhan el mellettem az idő, mint valami maszatos táj, és csak suhan, mert most erre van szükségem, hogy minél hamarabb elsuhanjon minden, próbálom azt hinni, hogy az agyam és a testem is csak suhan, pereg minden, pereg az idő, egy hét, kettő, egy hónap. Csak észrevettem volna, egy ilyen dolog azért eléggé beleszól az ember hormonháztartásába. Csak észrevettem volna. Próbálok visszaszámolni, jaj, miért nem írtam ezeket, nem emlékszem, nem emlékszem…

Szóval suhan az idő, pereg a hold az égen, nekem két hónap, nektek csak egy. És most így belegondolva, biztosan az idő suhan, és nem más történt. Nem történhetett más.

A hajam hosszabb, mint valaha, és a héten felmegyek a hegyekbe. Felveszem majd a túrabakancsot, amivel még a bűvös száz kilométer sincs meg (gondosan megtisztítva előző este, lefújva menő impregnátor sprével), bepakolok egy váltás pulóvert és zoknit, egy Pilis térképet, (vagy lehet, hogy azt nem), valahol még az elején vágok egy helyre kis túrabotot, kell a mély hóban, aztán ha nem találkoznánk, akkor jóreggelt, jónapot, jóestét, jóéjszakát. 

Tovább »

galambnagymamák

 Jajj, Madár, egy kicsit vak vagyok mostanában. Vagy hát nem is vak, inkább néma. Már szerettem volna mondani, hogy a Nagymamák mind galambbá válnak haláluk után. Puha-fehér tollú galambnagymamákká.

 

Tovább »

az önző korszak

Reggel leesett a hó, és én nem tudtam türtőztetni magamat. Muszáj kimennem Saintandrewra, gondoltam, muszáj látnom a hegyeket, a lapályt, a szántókat, muszáj valami mást látnom, mint az emeletes házak és a kémények. Megint meglepve néztem, hogy a nagyvárásosokban is van időjárás, itt is eshet a hó, csilloghat a lámpafényben, hogy az emberek itt is szánkót húznak maguk után, a buszok itt is elakadnak.

Már besötétedett, mire eljutottam addig, hogy felszálljak a vonatra. Hülyén hangzik az ilyen, de rossz érzésem lett. A megérzésekre hallgatni kell. Nem valami elvont dolog, az ember tudatalattija kooperálja össze, legalábbis amikor megkérdeztem Rőtöt, aki a családban az első diplomás pszichológus, ő ezt mondta. Szóval a megérzésekre hallgatni kell. Mire leszálltam Saintandrew, olyan hét óra körül, elviselhetetlen lett. Éreztem, hogy valahol, valakivel valami történik, valami fontos, talán rossz is. Vagy valaki nagyon intenzíven rám gondol. Néztem a havat, a kezemet csípte a hideg. Mégis kivel? Mégis hol? Mégis mi? Talán csak képzelődöm. Ugyanazt éreztem, mint mielőtt Bóklász rám írta azt az smst, hogy nem vagyok rossz ember. Ugyanazt, mint huszonkettedikén, amikor megírtam azt a cetlit, hogy tegye be a hűtőbe a kaját, mert megromlik, és így tovább. Ugyanazt, mint huszonharmadikán. A végén már annyira betöltötte a tudatomat a hideg, a hó, és ez a furcsa érzés, ami nem múlt, csak dörömbölt odabent, hogy felhívtam. Ki volt kapcsolva. Ha ön hozzájárult telefonszáma kijelzéséhez, smst küldünk a hívott félnek. Felhívtam Rőtöt. Engedd el, mondta. Ne foglalkozz vele.

Néztem a panelokat, a domb tetején. Néztem a havat a lábam alatt. Hallgattam, ahogy valamelyik kis kaptár-lakásban kiabálnak a gyerekkel. Nem éreztem otthon magam. Hiányzott valami. Eltettem a telefont.

Anyám persze olyan, mint eddig, talán még olyanabb. Várja, hogy beszéljek Bóklászról, hogy elmeséljek neki mindent. Nem szeretnék róla beszélni, mondom. Persze meg van sértve. Beszélünk másról, lényegtelen dolgokról.

Újabb lépés a kerttel kapcsolatban: a régi terület egyharmadát eladta. Pont azt, amin a kút és az épületek is voltak. A szántó, meg az erdő maradt meg. Nem baj, legalább nem kell a régi épületek lebontásával bajlódni. Mondjuk új kutat muszáj lesz ásatni. Kérem, menjünk ki, mutassa meg, pontosan hol vannak a határok. Közli, hogy az első vevőnek elfogja adni. Meg hogy úgyse fogom tudni gondozni. Jól van, gondolom… Aztán kapok egy litániát arról, hogy nem szabad a jövőre számítani, nem szabad nagy dolgokba belekezdeni, mert úgy sem érdekel senkit. Meg hogy a diófát az ember az unokáinak ülteti, hát ő nem fog diófát ültetni. Mindezt azért, mert pár napja megkérdezte, hogy ha elköltöznének a húgommal Saintandrewról, be a nagyvárosba, akkor költöznék-e velük, és megmondta neki (újra és újra) hogy nem. Hogy nem fogok visszaköltözni. Nem.

Apám is pont most őrült meg. Nem tudom hogyan, de megtalálta a fiatalkori első szerelmét. A hölgy özvegy, és éppen most beszélnek skype-on. Apám úgy viselkedik azóta, hogy az szerintem már klinikai eset.

 

Most önző vagyok. Élem az önző korszakomat. Csak olyat, ami nekem kellemes. Senki mással nem törődni. Valami ilyet kellett volna már korábban is. 

Tovább »

Szeresd a nőt...

Szeressetek minket. Olyan törődöttek vagyunk. És vágyunk a szeretetre.

Tovább »

...

Nem értettem, miért változik meg mindenki, ha különválnak a párjával. Néztem azt a lányt is a közös konyhában, teljesen stílust váltott, még a hangja is más lett. Persze akkor még úgy gondoltam, soha nem is fogom megérteni, mert mi mindent meg tudunk beszélni. Csak amiatt, mert igyekszem kerülni mindent, ami kellemetlen, én is elkezdtem változni. Apróságok. A főzésben, a vásárlásban, a sétákban, az olvasási szokásaimban, az öltözködésemben. Kicsit szomorú. Én szerettem azt a Körtefát. De néha annyira fáj. És nem akarom, hogy még az ilyen mindennapi dolgok is rosszak legyenek. Nem akarok kifordulni önmagamból.

Nagy levegő, gyerünk Körtefa, nagy levegő. Annyi minden van, amivel foglalkozni lehet.

Már csak fáj. Fáj, és hiányzik.

A szeretet? Nem, nem gyerekek… Inkább nem beszélnék róla.

Szeretném, ha nem azt látná bennem, hogy én vagyok a nő, aki még mindig nagyon szereti, és csak ezért szeretné látni. Szeretném, ha lehetne olyan normálisan találkozni. Csak úgy, mint két ember.

És persze, hogy lecsendesül ez az egész. Csendesül, csendesül, csendesül… Minden nappal csendesebb. Majd a végén tényleg csak valami apró, halvány, alig észrevehető dolog lesz, nagyon-nagyon alul. Majd megszépül, lekerekedik, rárétegződnek az új dolgok, miegymás. Mindenki ezt mondja. És valóban, már nincsen az, hogy remélem, neki is hiányzom. Meg hogy ugye sokszor, nagyon sokszor az eszébe jutok, ugye, akkor neki is fáj, legalább egy kicsit. Meg hogy miért-miért-miért csinálta ezt velem. Már csak az van, hogy szereti azt a lányt. Már csak a sajgás van, a hiány van, az a kis meleg gombóc van, mint egy összegyűrt póló, valahol a szegycsontom mögött, hasonló a jóllakottság és a kielégülés érzéséhez. Remélem, mind eltűnik. Remélem, egyszer majd eltűnik minden. A sajgás, a hiánya, és az a kis meleg gombóc is. Még a kis meleg gombóc is…

 

Tovább »

egy pohár víz

Arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy megérdemlek egy csomó mindent. Egyszerűen megérdemlem, hogy sokatsokatsokat sétáljak. Megérdemlem, hogy megvegyem a drágább csokoládét. Egyáltalán, megérdemlem, hogy csokoládét vegyek. Megérdemlem, hogy találkozzak a barátnőimmel. Akkor is, amikor éppen hajtás van. Megérdemlem, hogy Vitorlás átöleljen, és azt mondja, nem lesz semmi baj. Megérdemlem, hogy órákat beszélgessek át Rőttel. Megérdemlem, hogy csak bámuljam a halakat, és közben ne gondoljak semmire. Megérdemlem, hogy jó könyveket olvassak, olyanokat, amik nem tartoznak szorosan a munkámhoz. Megérdemeltem volna mindezt hamarabb is. Csak egy kicsit későn jöttem rá, hogy ezek járnak nekem. Ahogy megérdemelném azt is, hogy nem érezzem úgy, Bóklász hazudott nekem egy hónapig, mielőtt megcsalt volna. Ahogy járt volna az, hogy előbb megmondja, és ne csaljon meg. Ahogy járt volna az is, hogy aznap este, amikor nem jött haza, legalább felvegye a telefonját. Ahogy járt volna az is, hogy ne csitítgasson, amikor féltékenykedek. És ahogy jár az is, hogy most nagyon jó fej legyen velem, és ahogy jár az is, hogy én is jó fej legyek vele. Olyan sok mindent megérdemlek. Annyi minden van, ami egyszerűen jár nekem. Kicsit sajnálom, hogy csak most jöttem rá, hogy a séták, az utazások, a filmnézés, az állatkert, a jó könyvek egyszerűen járnak nekem. Nem szabad úgy elmenni sétálni, hogy közben lelkiismeret furdalásod van, mert dolgoznod kéne, mert neked erre nincsen időd, mert másra kell az idő. Milyen paradox dolog ez, nem mentem el Bóklásszal sétálni, hogy addig is tanuljak, és több időt tölthessek vele. Hát, a sétákat is megérdemlem. Mostanában sokat sétálok. És ez így van jól.

A hétvégén neki álltam kimosni azt a rengeteg szennyest, ami a költözködés során termelődött. Az egyik szatyorban megtaláltam Bóklász fehér pólóját. Még nem tudom, hogy visszaadjam-e neki. Minden esetre jó ürügy arra, hogy bármikor felhívjam, hogy menjünk el sétálni, meg akkor a pólót is odaadom. Bár, igazából tökre megérdemlem, hogy ha hívom, akkor eljöjjön velem sétálni. És ami azt illeti, ő is tökre megérdemli. Legalább végre elmesélhetném neki azt a dolgot a plasztiszokkal, meg a kialakulásukkal. Végre megértettem.  Azt hiszem, a pólót egy darabig megtartom. Rőt azt mondta, egyáltalán nem muszáj neki visszaadnom. Be is nyúlhatom, ha jól esik. Emlékszem, mennyire ragaszkodtam ahhoz a székhez, amit megcsinált nekem. Meg ott van a sörös doboz, amiből tolltartót szerkesztett. Igazából ezek jó emlékek. És ami a legjobb az egészben, hogy nem fájnak. Csak vannak. Persze, hogy valahol nagyon mélyen még rossz arra gondolni, hogy annak a lánynak a kedvéért az első héten vett egy tányért. És két hét múlva megmondta a szüleinek. És talán már le is vitte magával. Rólam meg fél év után, és csak aznap este szereztek tudomást, hogy először megjelentem volna előttük. Ilyen apróságokon múlnak a dolgok. Hihetetlen, hogy nem vettem észre az ilyen apróságokat, amíg csak magam voltam. És persze, hogy valahol nagyon bent, még fáj, ha eszembe jut, hogy talán végig az a lány járt az eszébe. De nem szeretném, hogy az ilyen fene-se-tudja-dolgok megkeserítsék az olyan jó emlékeket, mint amikor fogócskáztunk az óriási kötélmászókán, vagy fent a hegyen este, vagy amikor kiemelt reggel az ágyból. Ez két külön dolog, és kész. És megérdemlem, hogy továbbra is úgy gondoljam, hogy életem legszebb időszaka volt ez. Mindenestül. És persze, hogy megérdemlem, hogy visszakívánjam. Bóklász pedig nem érdemli meg, hogy többet bőgjek miatta. Ő is a szép emlékeket érdemli meg.

Aztán elköltöztem Rőttől. A házinéni kedves, mindig megkérdezi, hogy itthon alszom-e, meg hogy milyen napom volt. A negyediken van a szobám, egy ötemeletes épületben. Van lift is, de én minden nap lépcsőzöm. Felfelé mindig kicsit szaladok, nem árt a mozgás. Az ablakból egy hatalmas darab eget látok, meg a gangot. Így mindig tudom, ki érkezett meg éppen az emeletre. Már ismerek pár embert, ha más nem, látásból.

Megtettem az első lépést http://empty.blogter.hu/489721/almai_vannak felé. Megkérdeztem anyámtól, hogy mégis pontosan mennyi terület és pontosan hol van a család kezében. Hát, nem volt hajlandó válaszolni. Miért lett volna? Mis-másolt valamit, hogy egy része el lett adva, de amúgy is, minek akarom én azt tudni. Jó, de melyik része? Hát egy része, de minek az nekem… Szóval eddig ennyi történt. A jövő héten kimegyek, megnézem a telket, és ha életem Kövér Hölgye nem hajlandó válaszolni, akkor bemegyek az önkormányzathoz, ott van valami nagy térkép, amin minden ilyen rajta van. Mert igenis, az álmokkal törődni kell.

És bizonyítandó, hogy már nem csak a szám jár, előfizettem a National Geographic-ra. Mert már két éve mondogatom, hogy szeretnék rá előfizetni. És most elő is fizettem. És épp most írok Madáréknak, hogy menjünk el kirándulni. Szóval már nem csak úgy mondom a dolgokat.

Kicsit furcsa ez a nagy szabadság. Úgy érzem magam, mint pohár víz, amit kiöntöttek a pohárból. És most nincsen pohár, amihez hozzá lehet simulni. Nincsen pohár, ami megmondja az alakodat. Valahogy fel kell venned a gömb alakot, mint a súlytalanságban. Vagy kitalálni, milyen alakot is szeretnél felvenni. Mert nem muszáj gömbölyűnek lenni.  

Tovább »

rozsda

Minden nappal jobb lesz. Csak még olyan közeli. És annyira szeretnivaló. Minden múlandó. Amivel az ember nem foglalkozik, az elmúlik. Szépen lassan elkorhad. Ha nem törődsz vele, ha nem ápolod, ha nem javítgatod, akkor egyre fakóbb lesz, egyre tompább lesz, színét veszti, és a végén majd annyira berozsdáll, hogy ha majd ránézel arra a fakó, tompa, színét vesztett, rozsdást dologra, majd csak mosolyogni lesz kedved, mosolyogni a rozsdán, meg azon, ami még átsejlik alóla. Csak hagyni kell berozsdásodni...

Tovább »

...

Már nem az egyedüllét bánt. Csak a hiánya.

Tovább »

...

És néha annyira felhívnám (lehet, hogy ilyenkor egyszerűen csak felkéne hívni...). Mert még mindig bennem van. És szörnyű, hogy akárhányszor mozdul meg a macska a szomszéd szobában, azt hiszem ő az, pedig nem lehet ő. És szörnyű, hogy nem tudok mit felelni a kérdésére, hogy hogy vagyok. Jól. Köszönöm. Mégis hogy lennék? Megvagyok. Néha csak bambulok magam elé, és hullámokban jönnek a szép emlékek, aztán meg a keserű-keserű-keserű érzés, hogy hiányzik. És olyankor csak hiányzik. És még az sem segít, hogy leírom. És én vajon hiányzom neki? Mert neki ott van a lány. Mert neki könnyű, mert neki lehetett választani. Én meg nem csinálhattam semmit. És ha nemet mond a lány, akkor soha nem is tudom meg ezt az egészet. Lehet, hogy csak azért hívott fel múltkor, mert hiányoztam neki? Én nem akarom, hogy visszajöjjön, és újra velem legyen. Nem akarom, hogy a lány ott hagyja. Nem akarom, hogy ő hagyja ott a lányt. Csak érzem a hiányát. Hogy vagyok?

Szüneteltetni kéne ezt a blogot. Nem írni többet. Nem írni.

Tovább »

életemben először

életemben először komolyan elgondolkodtam azon, hogy talán nem itthon kellene ezt folytatni.

Tovább »

mégis

mi a fene történik? 

(Egész délelőtt furcsa érzésem volt, és egy kicsit van még mindig. A megérzésekre hallgatni kell. Mégis mi történhet? Mi történhetett?)

Tovább »

Test-tészta lélek szósszal

Jó reggelt!
És ha nem találkoznánk, akkor jó napot, jó estét, és jó éjszakát!

Don't give up just be you, because life's too short to be anybody else.

Rólam

Kedvenc szerzők


http://rss.empty.blogter.hu/