rozsda

Minden nappal jobb lesz. Csak még olyan közeli. És annyira szeretnivaló. Minden múlandó. Amivel az ember nem foglalkozik, az elmúlik. Szépen lassan elkorhad. Ha nem törődsz vele, ha nem ápolod, ha nem javítgatod, akkor egyre fakóbb lesz, egyre tompább lesz, színét veszti, és a végén majd annyira berozsdáll, hogy ha majd ránézel arra a fakó, tompa, színét vesztett, rozsdást dologra, majd csak mosolyogni lesz kedved, mosolyogni a rozsdán, meg azon, ami még átsejlik alóla. Csak hagyni kell berozsdásodni...

Tovább »

...

Már nem az egyedüllét bánt. Csak a hiánya.

Tovább »

...

És néha annyira felhívnám (lehet, hogy ilyenkor egyszerűen csak felkéne hívni...). Mert még mindig bennem van. És szörnyű, hogy akárhányszor mozdul meg a macska a szomszéd szobában, azt hiszem ő az, pedig nem lehet ő. És szörnyű, hogy nem tudok mit felelni a kérdésére, hogy hogy vagyok. Jól. Köszönöm. Mégis hogy lennék? Megvagyok. Néha csak bambulok magam elé, és hullámokban jönnek a szép emlékek, aztán meg a keserű-keserű-keserű érzés, hogy hiányzik. És olyankor csak hiányzik. És még az sem segít, hogy leírom. És én vajon hiányzom neki? Mert neki ott van a lány. Mert neki könnyű, mert neki lehetett választani. Én meg nem csinálhattam semmit. És ha nemet mond a lány, akkor soha nem is tudom meg ezt az egészet. Lehet, hogy csak azért hívott fel múltkor, mert hiányoztam neki? Én nem akarom, hogy visszajöjjön, és újra velem legyen. Nem akarom, hogy a lány ott hagyja. Nem akarom, hogy ő hagyja ott a lányt. Csak érzem a hiányát. Hogy vagyok?

Szüneteltetni kéne ezt a blogot. Nem írni többet. Nem írni.

Tovább »

életemben először

életemben először komolyan elgondolkodtam azon, hogy talán nem itthon kellene ezt folytatni.

Tovább »

mégis

mi a fene történik? 

(Egész délelőtt furcsa érzésem volt, és egy kicsit van még mindig. A megérzésekre hallgatni kell. Mégis mi történhet? Mi történhetett?)

Tovább »

zene - Szépülő Városközpont: Láttam magamat felülről

Madárnak ajánlom a következő számot. Egyrészt, mert ő mondta, hogy hallgassak jó zenéket. Másrészt, mert ennek a zenének a szöveg a lényege. Anélkül nem lenne semmi.

Tovább »

...

Mostanában én vagyok az, aki késik. Régebben ő késett, folyton.

Ott állt előttem, rám várt. Ránéztem, a hajára, a szemére, a fogaira, az ajkára, a nyakára, és vártam, hogy jöjjön. De nem jött. Ott maradt valahol nagyon mélyen. Nem is mocorgott. Csak ült a mélyben, csendben és melegen. Fent pedig üres volt.

Hát, akkor ennyi.

Tovább »

ezek

Ezek az emberi kapcsolatok olyan kesze-kuszák…

Tovább »

hogy vagyok

Soha nem tudtam mit kezdeni azzal a kérdéssel, hogy „hogy vagy”. Soha nem értettem, mégis mit akarnak ilyenkor megkérdezni tőlem. És utálom rá azt válaszolni, hogy köszönöm, jól. Még akkor sem tudom, mit kell vele kezdeni, ha olyan ember kérdezi, akit amúgy tényleg érdekel, hogy hogy vagyok.

Tovább »

zene - Sting: Brand New Day

A következő számot a 2012. 01. 21-ei 22:33-kor bejegyzet írományomhoz hallgattam.

Persze Sting alapból az egyik legnagyobb hangulatteremtő, és a mai napig bűnös módon azt gondolom, a zenénél a hangulat a lényeg. A többi csak sallang.

Tovább »

Már megint úgy érzem, cenzúráznom kéne. Vagy újra költözködni.

Tovább »

Annyit gondolkodtam, hogy honnan ismerős és otthonos és mulatságos az a mozdulat, ahogy Ifjú Delta leveszi a szemüvegét. Meg ahogy Bóklász régen leemelte rólam a szemüveget. Furcsa volt, hogy igen, ez a mozdulat, talán egy előző életben, mert olyan otthonos, és olyan ismerős, és olyan meleg mozdulat, ahogy megfogod a szemüveg szárát finoman, és ott marad az ujjlenyomat. I. volt az. I., még évekkel ezelőtt. Ő volt szemüveges, bajszos, és szakállas. És ő vette le a szemüvegét.

Furcsa dolog így visszanézni a dolgokat.

Pergetem a történetet hátrafelé, egyre régebbi dolgokat veszek elő, rendbe teszem őket az agyamba. Rendbe teszek mindent. Doot, akivel egymást kezét fogtuk a Balaton mellett, én tíz éves, ha voltam, ő egy évvel idősebb. I.-t, akit nem zavart, hogy akkoriban héjastul ettem a narancsot, és aki az asztalra tette a szemüvegét. Dalosmarhát, aki énekelt nekem és göndör pihék voltak a nyakán és öltönyben járt mindig. Cápát, aki egyszer régen nyáron biztonságot nyújtott nekem, és aki a Balatonnál azt mondta, királylány. Szilvát, aki után napokig próbáltam kétségbe esetten kiszellőztetni a lakást, és akinek olyan hideg volt szeme, mint a zajló Duna tavasszal, és akinek azóta sem írok vissza, ha rám ír, és soha de soha nem is fogok, mert mindig is átverve érzem magam ettől, és kellemetlenül, és rosszul. Egy kicsit Hosszút Tollat, mert azon az estén, amikor hajnalban ment haza a busszal (szintén a Balaton mellől), sokat gondolkodtam rajta, meg a sapkáján, de azóta egyszer sem. Egy kicsit Mollitudót, aki a nevét az arca puhaságáról kapta, és akiért, mint karakter nagyon rajongtam, és történetet akartam írni róla, de akivel soha még csak egymásra sem néztünk.

És persze Bóklászt, az egyetlent, akivel még jövőképem is volt, akiről már akkor tudtam, hogy értékes, és jó, és szeretni való, amikor a szobában megláttam a táskáját, majd bejött ő maga is, és az asztalon ott volt a könyve, és másnap este a szilánkos hidegben és szilánkos sötétben sétáltunk ki a rég bezárt benzinkúthoz.

 

Mennyi-mennyi emberi lény. Mennyi-mennyi finomság, mennyi-mennyi báj, gyönyörűség, szépség, jó érzés. I., Cápa, Hosszú Toll, és Mollitudo, akik abból a korból valók, amikor mindenkit szerettem, amikor csordultig voltam melegséggel és muszáj volt valakire csorgatni belőle. Doo, akihez azóta rokonság köt. Dalosmarha, akivel talán már soha nem beszélünk többet, de akivel nagyon jó emlékeim vannak. Bóklász, aki talán még akkor is benne lesz a fejemben, amikor már minden szó kiesett onnan, vagy amikor palacsintát és pudingot készítek a gyerekeimnek. Majd lekerekedve, az idő által maszatosra csepegtetve, puhán és melegen ott marad belőle a lényeg, a szeretnivalóság, a hangja, a léte, majd élét veszti a futhatnék, az idegensége, a bizalom recsegő szakadása, és akkor majd jó lesz, és nyugodt. Most csak egy távoli ismerős, akivel evolúcióról lehet beszélgetni, és aki megkérdezi, hogy vagyok, és tényleg kíváncsi a válaszra. Most már meg van a távolság, ami beburkolja és megvédi azt a tényt, hogy Bóklász ott marad a fejembe. Mire legközelebb találkozunk, már egy értékes emberi kapcsolat lesz, és az ember, akit majd magam előtt látok, a kognitív térképemben nagyon messze fog elhelyezkedni attól az embertől, akit olyan sokáig néztem miközben aludt, és aki mellett csak arra ébredtem fel, ha felkelt mellőlem. Most jó. Most már szép, kellemes, és messzi. Kellett, hogy kétszer annyi időt éljek le, mint amennyit mások. A hajamon, a körmömön, a testemen látom, hogy dupla sebességgel robogott át az idő, kétszer annyit nőtt a hajam, kétszer annyit nőtt a körmöm, kétszer annyi idő telt el, mint másoknak, és ez kellett. A kétszer annyi idő alatt rendbe jött minden.

 

Most egyedül leszek, és most már élvezni is fogom tudni, mint régen, amikor még almák kandikáltak ki a nagy zöld kabátom zsebeiből. Bár most nem lesz nagy zöld kabát. Nem lesznek furcsa fülbevalók, nem lesznek félhangosan szavalt versek, nem lesznek összekacsintások idegenekkel, nem lesznek apró tánclépések az utcán. Csak én leszek, sallang nélkül. Én, a lelkem, idebent, a hosszú-hosszú hajam odakint, a szemeim a kettő közt, és semmi egyéb, semmi felesleges, semmi teher, semmi, ami lehúz, vagy beleakad valamibe. Csak én.

 

Tovább »

néha

Néha nem árt visszaolvasni. Újra felfedezni kicsiny életedet nagy igazságait.

http://empty.blogter.hu/424531/igennem

 

 

Tovább »

A lány, aki már nem csak beszél a dolgokról.

Tovább »

Bóklász azt mondta, egyszer talán majd megjelenik, és megkéri a kezemet.

Remélem, hogy a lány becsülni fogja őt. Remélem, hogy majd megbecsülik egymást. Remélem, hogy majd jóérzéssel fog rám gondolni. Remélem, hogy a lány nem fog rám gondolni. Remélem, hogy Bóklász most sokáig nagyon boldog lesz. Nagyon sokáig, nagyon boldog. Megérdemli, mert jó ember. Akármit és akárhogyan is csinált, jó ember, és minden hülyeség után, amit csinált az életében, és minden hülyeség után, ami történt vele, megérdemli, hogy végre már úgy legyen valami, ahogy neki jó. Remélem, hogy a lányban megtalálja azt, amire vágyik, és remélem, hogy a lány is megérti majd Bóklászt, és ezt az egészet.

Remélem, hogy majd boldog leszek. Nem vagyok rossz ember, én is megérdemlem a boldogságot. Mindenki megérdemelné a boldogságot. Csak a nagyon boldogtalan emberekből lesznek rossz emberek.

Remélem, hogy Bóklász elég boldog lesz ahhoz, hogy sem most, sem egy hónap múlva, sem egy év múlva, és sok-sok-sok év múlva se jelenjen meg, és kérje meg a kezemet. Bár azt hiszem, akármikor jól esne.

Szervusz Bóklász.

Tovább »

linkajánló - másfélmillió lépés

http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/sokmillio-lepes-magyarorszagon/

Link-, vagy inkább programajánló

Tovább »

álmai vannak.

Rendben, rendben. Rendben van.

 

Elmegyek majd táncolni. Az is lehet, hogy csak Ifjú Deltával a Csocsózóban, az lehet, hogy tánctanfolyamra. Megnézem az azt új munkát, amit felajánlottak. Az ilyen lehetőségekkel élni kell. A hétvégén túrázni megyek. Felkészülök a konferenciára. Dolgozom is majd, egy kicsit. Majd néha beülök fröccsözni valahova, olyan jókat lehet írni olyankor. Majd random mód rátelefonálok néha Cápára és Íróra, hogy találkozzunk. Megmászom a Mecseket. Lehet, hogy már most a hónap végén, amikor szabim lesz. Veszek egy sátrat, a családi négy személyes túl nehéz. Ezzel sietni kell, mert a téli leárazás nem tart örökké… Elkezdek megint fotózni. Előkeresem az úszósapkát meg az úszódresszemet. Valahol még megvan a régi úszódresszem. Nem ugyanaz ugyan, amiben régen versenyeztem, (még mielőtt megint félni kezdtem a víztől…) de azért megteszi (nem szabad félni, még az ilyen dolgoktól sem, tudok úszni, nem is kicsit). Legközelebb kimegyek Bécsbe Világutazóval meg a csoporttal megnézni a természettudományi múzeumot. Lehet, hogy kint maradok/maradunk pár napot. Keresek még embereket a nyári Krakkói úthoz, amit már nagyon régen kitaláltunk Hosszú Tollal.

dombházCsinálok majd valamit, hogy ne lehessen a családi birtokot a hegyen eladni. Nem szeretném, hogy életem Kövér Hölgye, vagy bárki más elkótyavetyélje. Nagyon jó hely. A hegyoldal több mint jó egy dombháznak. Nincs túl messze Saintandrewtól, de elég messze a civilizációtól. Biciklivel ki tudok járni, nem csak Saintandrewról, de onnan is, ahol most lakom, egy óra alatt ott vagyok. Visszatelepítem majd a gyümölcsöst. Az nem nagy munka. Ha évközben kétszer-háromszor kimegyek, már látni, hogy gondozzák, és talán nem fogják továbbra is lopni a diót. A nyarat meg teljesen kint tölthetem. Munkát tudok ki vinni, a víz meg a villany úgy emlékszem, fel van vezetve, a villany csonkja mindenképpen megvan, de az nem is muszáj, meg arra is emlékszem, hogy kölyökkoromban ittuk mi a kút vizét is, nagyon jó szűrt víz, szerintem most sincs elfertőződve.  A régi istálló még jó állapotban van. A diófák is túlélték. Lehet, hogy még meg vannak apám kaptárjai, felújíthatnám őket a nyáron. Tavasszal majd megnézem a szőlőt is, úgy emlékszem, kivadult ugyan, de az is megvan. Annyit igazán megtudok tenni még én is, hogy addig, amíg nem lesz rendesen használatban, lekaszáljam évente párszor, meg a diót leverjem, a szilvát megszedjem, ha  a kaptárok még jók, előkerítsem apám méhész cuccait. A régi kisfaházból valószínűleg már nem sok maradt, de ha apám segít megtervezni egy másikat, kábé ugyanakkorát, akkor ketten összetudjuk majd rakni. üveg a falban, by hundertwasserLehet, hogy nem is faházzal kéne próbálkozni, hanem vályogfalúval, többletmunka gondozni, de megérné. Csak kicsivel, olyan „nyáron-ha-jön-az-eső-behúzódni” stílusúval. Egy ágy, egy asztal. Az egyik falába beledolgozhatnánk üveget. Berendezés se kell sok. A sógorom faszobrász, tudna adni fahulladékot, abból meglenne minden. Ezt  meg magam is megtudom tán még csinálni. Polcot, ágykeretet, egy lehajtható asztallapot, amit a falra lehet felfüggeszteni.

Nem szabad veszni hagyni.

Ha az embernek álmai vannak, törődjön velük.

Tovább »

Azt azért meg kell adni, hogy a mindennapokban sokkal nehezebb ilyenekre gondolni: http://empty.blogter.hu/488724/ (főleg a legelső, meg az utolsó bekezdésre gondolok).

Sokkal inkább az fut a fejembe, hogy miért nem mellettem van, miért valaki mással kirándul most, és mással ebédel, és mással csocsózik, és majd mással fog Bécsbe menni múzeumot nézni, és másnak mondja, mit olvasott, és mást vár majd randevúra, és mással sétál, és más kedvéért vett tányért, és mással süt majd palacsintát, és másnak megtanul majd biciklizni, és mással megy úszni, és mással sátorozik majd, és más papucsa van a szobában, és mást visz haza magával a szüleihez, és más nevét mondja, és máshoz ér majd hozzá, és más… És nem én. És nem engem. És nem velem. És nem hozzám. És nem én.

És néha szeretném neki megmondani, hogy rossz. Hogy nem kicsit rossz. És miatta rossz. De azért inkább nem. Inkább nem. Sajnos túlságosan szeret(t?)em ahhoz, hogy bármi ilyet vágjak a fejéhez. Próbálok örülni annak, hogy van kivel kirándulnia (nem tudni, én mentem volna-e) van kivel ebédelnie (nem tudni, és főztem volna-e), van kivel csocsóznia (nem tudni, én nem dolgoztam volna-e helyette), van kivel Bécsbe mennie (nem tudni) … Szóval próbálom kevésbé szarul érezni magamat, mert most boldog. Látom rajta, hogy pofátlanul és cefetül, és hihetetlenül boldog. Békén kéne most hagynom.

Áh, ez most annyira felesleges.

Építgetni kéne a saját kis életemet, nem azon keseregni, hogy mi lenne ha, meg mi lett volna ha, meg bárcsak, meg---

Túl vastag a fal ahhoz, hogy azt az alternatív mostot lehetségesnek érezzem. Egyszerűen túl szilárd ahhoz, hogy úgy érezzem, akár mellettem is maradhatott volna. Kicsit sem lett volna jó, ha mellettem marad, a fene se tudja, lesz egy rakat gyerekünk, és közben folyton a lánykán jár a szíve esze. Nem jó felesleges harmadiknak lenni.

Majd egy kis idő múlva, lehet hogy csak egy hét kell hozzá, lehet hogy évek, de majd egy kis idő múlva nagyon jó ismeretség lesz ez. Majd beszélgetünk, sétálunk, meg persze ott lesznek a jó emlékek, de majd olyan normális lesz. Nem azt remélem én, hogy visszatalál. Jajj, annyira nagyon boldog. Jajj, bár rájönne a lány, hogy mennyire boldog is most Bóklász, és bárcsak megadna neki mindent, de mindent, még azt is, amit én nem tudtam, bárcsak soha, de soha ne jönne rá (de legalábbis nagyon hosszú ideig), hogy valaki másra vágyik. Sokkal egyszerűbb úgy lezárni valamit, ha tudod, hogy jó kezekben van. És végső soron boldog. Most már csak nekem kéne boldognak lennem. Nem is tudom. Nem is tudom.

Ma palacsintát sütöttem. Nem Bóklásznak. Nem valakinek. Magamnak. És nem bőgtem. És igazából jól esett. Csak most még úgy érzem, még jobban esett volna, ha ott van Bóklász, és rögtön eszi, amikor készítem. Születés napjára/napunkra palacsinta-tortát szerettem volna sütni, még tavaly, de elrontottam valamit a tésztán. Közösen sütöttük meg, palacsinta-korongok helyett cafatok lettek. Leöntöttük csokipudinggal. Ez egy jó emlék. És nem sírós. Csak kellemes. Olyan meleg. És maga az emlék nem is fáj, csak az, hogy most mással fog csokipudingot és palacsintát csinálni, és ez bizony sírós.

Én szeretem magamat is. Mindig is jól éreztem magamat egyedül. Szeretek egyedül sétálni, egyedül kirándulni, egyedül főzni, egyedül sütizni, egyedül állatkertbe járni, egyedül úszni menni, egyedül sátorozni, egyedül olvasni, egyedül filmet nézni, egyedül haza menni, egyedül üldögélni a parkba, egyedül fára mászni, egyedül felmenni a hegyre, egyedül biciklizni, egyedül zenét hallgatni, magamnak olvasni az érdekességeket, egyedül megnézni városokat, egyedül kártyázni, egyedül ülni a szobában, egyedül bemenni egy kocsmába, fröccsöt kérni és elővenni egy újságot, egyedül hídtúrázni, egyedül --- De szeret(t)em mindezt ketten is csinálni. Igazából sokat voltam egyedül. Még előtte. Nagyon sokat. Egyedül a házmesteri lakásban a pletykamadarak házában, egyedül az erdőben a rókák közt, egyedül Saintandrew-n, egyedül szobákban, egyedül utcákon, egyedül réteken, egyedül sátrakban, egyedül csónakban, egyedül ágyakban, egyedül parkokban, egyedül faágon, egyedül hintában, egyedül kocsmában, egyedül egyedül egyedül --- Igazából nem lesz nehéz megint megszokni. Igazából már ebben a percben megszoktam. Még fáj kicsit, hogy mással. (Mindig is fájt, nem csak most, és nem csak aznap este, amikor a lány a Csocsózóban aludt, és a beszélgetésben én voltam a felesleges harmadik, de hálózsákot vittem neki, és nem csak aznap, amikor nem jött haza este, és nem csak aznap, amikor még régen kirándulni ment vele, és nem csak---) Lehet, hogy mindig is fog. Nem tudom. Nem tudom.

Tegnap Hosszú Tollnak felcsillant a szeme, amikor a neoténiás gőtéről meséltem. És ettől felcsillant bennem is. Olyan régen tetszett bárkinek is az, amiért bolondulok. Kéne már Madár, meg a többiek, akik pont azt szeretik, mint én, hogy együtt csillanjunk.

Minden múlandó. Minden. Talán ez is. Már múlt is. Furcsa, furcsa, furcsa. Kicsit félek, mi lesz ha teljesen elmúlik. Minden múlandó.

Tovább »

Fel is hívhatnám, hogy mi van vele. Egyikünk sem szeret telefonálni. Hiányzik. És nem is kéne felhívnom.

 

Majd elmúlik.

Majd a futhatnék is elmúlik.

 

Jól érzi magát. Boldog.

Csak ne lenne folyton a fejemben. Ha lennének csodák, már megtörténtek volna. Hát akkor… Akkor…

Akkor megállok. Körbe nézek. Aztán meglátjuk mi lesz. Lehet, hogy mégsem az emberek jelentik az otthont. Lehet, hogy belül kell keresni.

Tovább »

esernyő

Nyáron az esernyőket öntözni kéne, hogy ne érezzék olyan magányosnak magukat.

Tovább »

Vagy rám gondolt, vagy valami baj történt (valakivel), vagy szórakozik a limbikus rendszerem.

 

 

 

(Néha olyan vékonyak ezek a határok, hogy átlátni rajtuk.)

Tovább »

zene -Fábián Juli és Zoohacker: Like A Child

A hangulat miatt.

Tovább »

 Azt hiszem, most szünet lesz, egy bizonyos értelemben. Szünet, és meg-nem-bánandó dolgok. Elhozom majd az utolsó táskányi cuccot Bóklásztól, minél hamarabb, így is pofátlanul sokáig maradt ott. Meg aztán a szobában megjelentek a lány dolgai. Fogkefe, egy papucs, törülköző, apróságok. Semmi keresnivalóm nincsen már ott. Egy jó darabig most nem kezdek hímneművel. Beköltözöm a saját kis zugomba. Neki állok dolgozni. Majd megtanulom, milyen az, amikor az ember csak magára főz. Nem fogok olyankor találkozni Bóklásszal, amikor esélye van a lány felé olyan gesztust tenni, ami azelőtt nekem járt. Lehet, hogy egyáltalán nem fogok Bóklásszal találkozni. Az igazat megvallva, ez most jutott először eszembe. Azért jó érzés, hogy akármikor felhívhatom, hogy sétáljunk egyet. De ő nem hívna fel, fordított esetben. Azt hiszem, már abba maradtak a sírógörcsök. Az a tegnap esti bőven az utolsó volt. Kezdek valamit magammal. Nehéz lesz majd megint megbízni valakiben annyira, mint Bóklászban.

 

Furcsa, néha felvillan az illata, mintha ott lenne mellettem, vagy mögöttem. Körbenézek, de nincsen. Régebben megéreztem, ha rám gondolt. Tudom, hogy hülyeségnek hangzik, de ha valami olyan dolog történt vele, azt megéreztem. Megéreztem azt is, hogy megcsal. Furcsa érzéseim szoktak lenni, olyankor talán én járok a fejében. Majd ez is elmúlik.

 

Még mindig futhatnékom van. Jó lenne, ha csak ennyivel meglehetne oldani mindent. Elfuthatnék oda, ahol minden szép, minden egyszerű, és minden úgy van jól, ahogy van.

 

 

Tovább »

 Próbálom magamat nem ringyónak érezni. Nem Körtefa, nem vagy ringyó. Nem vagyok rossz ember. És hogy miért érzem magamat ringyónak? Mert ma este táncoltam. És a partnerem nem Bóklász volt. Bóklász csocsózott, vele volt a lány is, akivel, mivel azelőtt kedveltem, és kifejezetten szimpatikusnak találtam (gumós növény ide, vagy oda), és valószínűleg nagyon jól kijöttünk volna, ha nem történik meg ez az egész, szóval, akivel ma kifejezetten jó fej módon kommunikáltunk egymással, és később talán majd olyan sütemény-recept-cserélő viszonyt fogunk kialakítani. Feltéve, hogy később is fogok vele, vagy Bóklásszal találkozni.

Gombabával való beszélgetésünk után (oh, barátnők, mit csinálnék nélkületek!) végül a Csocsózóban kötöttem ki. Az emberek rám mosolyogtak, beszélgettünk, fröccsöztünk, Erdész házi cigarettát sodort, mi passzívan dohányoztunk, bögrébe kaptam a fröccsöt, mert az üvegpohár elfogyott. Táncolhatnékom támadt, a háttérben zene ment, a parkett üres volt, szinte észre sem vettem, mikor vette át az ütemet minden porcikám, ahogy a bögréért nyúltam, ahogy az ujjam a füléhez ért, vagy, ahogy megigazítottam a szoknyámat, talán még a beszédemben is lett egy kis ritmus. Aztán felkért Ifjú Delta. Talán először táncoltam rendesen úgy, hogy a partner nem a párom volt. Egyszer, pár percre már megtáncoltatott Ifjú Delta, de aznap elszöktem, mert Bóklásszal ünnepeltünk, és az ilyenekbe nem illettek bele holmi Ifjú Delták. Táncolni jó dolog, szeretek táncolni. De igazán csak olyan emberrel lehet táncolni, aki közel áll hozzád, lelkileg, testileg. Furcsa volt ez az egész. Nem tudom, mennyit táncoltunk, vagy egy órát biztosan. Ifjú Delta nem volt a legjózanabb állapotban. Ami azt illeti, soha nem láttam még teljesen józanul. És ha spicces, rámozdul bármire, aminek két szeme van, és két melle. Úgy hogy abba maradt a tánc. Aztán bőgtem Mollitudonak, aki arról igyekezett meggyőzni, hogy nem ezt érdemlem. Ne add lejjebb, mondta, tartsd magad, tényleg, eddig jól csináltad, talán túl jól is, de neked nem az kell, hogy holmi Ifjú Delták részegen sötét sarkokba hívjanak félre. Sírtam, és jajj, Mollitudo, jajj. Közben Bóklász és a lány elmentek, és haza indultam, és nem, nem lett jobb ettől az egésztől.

Nem tudom, mit kéne csinálni.

Tényleg nem vagyok rossz ember. 

Tovább »

Kéne valamit csinálnom. Valami produktívat. Megőrülök ettől az egésztől. Bóklásztól, a bezártságtól, a váratlanul felbukkanó sírógörcsöktől, az egyedülléttől. Kiszaladhatnékom van az egész világból.  

Futhatnék, futhatnék, amíg haza nem érek.

 

Tovább »

Annyira, annyira, annyira haza akarok menni.

De nem lehet.

 

Ez nem az a sírás, amikor az ember nagy levegőt vesz és már vége is.

 

A francba. Miért pont ő?

Tovább »

Csak tudnám, mi a fenéért várom el magamtól, hogy alig több mint egy hét alatt minden eltűnjön. Mégiscsak lehúztunk egymás mellett majd másfél évet, és mivel az igen kellemes volt, szomorú lenne, ha csak úgy egy hét alatt eltűnne minden ezzel kapcsolatos dolog innen belülről.

Majd elfog. Szépen lassan. Csak hagyni kell. Majd eltompul, aztán talán színtelenné is válik. Később majd nem keserédes mosollyal fogok beszélni róla, vagy cefetül káromkodva, hanem csak mint az életemnek egy nagyon jó szakaszáról. Majd elmúlik a folytonos hiányérzet, majd nem fog kísérteni mindig mindenhol. Kicsit úgy érzem magam, mint aki lejövőben van valami kemény szerről. Aztán majd jobb lesz. Más lesz. Csak időt kell neki adni.

Most megyek, sétálok egyet.

Tovább »

Annyira félek, hogy ki fog kopni a fejemből minden. Annyira félek, hogy kifog kopni a fejemből Bóklász is, Dalosmarha is, Rőt is, a disznóvágások is, a meséim is, amiket írtam, hogy minden, de minden ki fog kopni. Ki fogja akkor megmondani, hogy mi volt azelőtt? Hogy mi a szürke massza a fejembe?

Tovább »

Mindenhol ott van. Miért? És neki miért ilyen könnyű? Mert látszólag nagyon könnyű. Mikor fog majd eltűnni mindenhonnan? Vajon szeretném, hogy eltűnjön? Mi lesz most? Mi lesz most? És mi lesz később?

Sohasohasoha ne képzeld el, mi lesz majd veletek egy év múlva. Sohasohasoha ne gondolj arra, mi lesz majd veletek egy hónap múlva. Sohasohasoha ne jusson eszedbe, mi lesz veletek holnap. A lényeg az a pillanat, amiben vagytok. A többi csak sallang, és később csak teher lesz. Mert teher a kutya, mert teher a könyvek, mert teher a hundertwasser-ház, mert teher minden, amit hozzátársítasz. Mert a lényeges dolgok úgysem ezek. A fontos dolgok a csocsó, a nyári gyümölcsleves, a franciaágy a réssel, a sakk partik, a téramőba, az, amikor te a szoba egyik sarkában, ő a másikban olvas, a séták a hegyen, az állatkert, a bokatörő bakancs, a reggeli szendvicsek, a félelem a vízben, ahol nem ér le a lábad, de ő megtart, az ösvény, ahol mindketten elalszotok pár percre, míg pihentek, a fekete ingek teregetése, a kölcsönkönyv, a hajgumi és a labello megvétele, a puding és a keksz összekeverése, a születésnapi palacsinta-torta, a könyvek exlibrise, a reggeli késések és be-nem-menések, a közös kulcs, az ananász, a sütemények, amiket neki csináltál, a sátorállítás, a szederevés, a térdvédő, a haja érintése, a becenevek, a táncolás, a kocsmába járás, a gondolkodásmód ellesése, a virsli melegítés, a sátor előtt üldögélés, a pályaudvaron üldögélés, az ablakban állás és lesés, mikor érkezik meg, a haza érkezés hozzá, a vonatok, amik késnek és el sem indulnak, a könyvek, amiket miatta olvasol el, és a könyvek amiket miattad olvas el, a könyvtárba járás, a beszélgetések, a fogócska az óriási kötél-mászókán, a hidak, a távolléte, a közelléte, a sütőtök evés és amit közben mond, a hálózsák otthon felejtés, a stoppolás, a sörösüvegek a polcon, a nagymamájának való ígéret, hogy vigyázol rá, a filmnézések, a dallam ami a fejemben fut állandóan a nevével, a medve és a teknős a polcon, a kenyér és a tej a táskádban, amit hazaviszel, ahogy suttog, hogy légy csöndben, ahogy azt mondja, véletlen volt,

 

Tovább »

zene - Magna Cum Laude: Pálinka dal

Ez a dal is személyes kedvencem, ritmus-szöveg-dallam, így ahogy van jó. Olyan hangulat-megragadó.

(Amúgy meg küldeném Bóklásznak, ha ez egy kívánságműsor lenne...)

Tovább »

Test-tészta lélek szósszal

Jó reggelt!
És ha nem találkoznánk, akkor jó napot, jó estét, és jó éjszakát!

Ne ítélj meg senkit, amíg nem sétáltál két holdat a mokaszinjában.

Rólam

Kedvenc szerzők


http://rss.empty.blogter.hu/